Isten akkor dicsőül meg bennünk a legjobban, amikor a legjobban elégedettek vagyunk vele.
Semmi értelme nem volt. Újra elolvasom a sort, ezúttal lassabban: „Isten akkor dicsõül bennünk a legjobban, amikor a legjobban elégedettek vagyunk benne.” A mondat minden szavát megértettem, de nem tudtam felfogni, mit jelentenek együtt. „Mit jelent megelégedni Istenben?” „Hogyan kapcsolódik az én elégedettségem Isten dicsőségéhez?” Ezek a gondolatok annyira idegenek voltak számomra, mintha arabul vagy izlandiul írták volna a sort.
Ez az egyetlen mondat arra késztetett, hogy viaskodjak Isten dicsőségével és örömemmel, és azzal, hogy a kettő hogyan kapcsolódik egymáshoz. Először szembesültem azzal a gondolattal, hogy Isten törődik az örömemmel. És nem csak törődött vele, hanem törekedett előre, maximalizálni és felkelteni benne az örömömet. Miközben ezen a lehetőségen gondolkodtam, újra és újra megtaláltam a Biblián keresztül – mert mindig is ott volt. Hamarosan a mondat gyökeresen megváltoztatta az életemet tetőtől talpig.
Több mint húsz évvel ezelőtt frissen érkeztem az egyetemre, csillogó szemű és bozontos hajú voltam. Ötszáz mérföldre voltam otthontól, és alig vártam, hogy elkezdjem gyakorolni felnőttkori függetlenségemet. Hűséges keresztény otthonban és nagyrészt Bibliát hirdető gyülekezetben nőttem fel, a kereszténységet a lényegben gyakoroltam (legalábbis a 17 éves korom szerint): kötelességre és szabályokra. Tudtam, hogy engedelmeskednem kell Isten parancsainak, és tudtam, hogy nem szabad elfogadnom az erkölcstelenséget.
Természetesen sokkal többet tanítottak, de a tizenéves elmém a szabályokra és a tilalmakra összpontosított. Templomba menni. Imádkozni. Olvasni a Bibliát. Ne éljen házasság előtti szexet. Ne igyon, ne dohányozzon vagy drogozzon. Ne gyalázza meg Istent – dicsőítse őt. Isten dicsőítése azonban kötelesség volt, és semmi öröm, mint a házimunka vagy a házi feladat elvégzése. Megparancsolták (1Korinthus 10:31) – és megterhelő volt.
Természetesen arról beszéltünk, hogy engedelmeskedünk Istennek – nem szegjük meg a parancsait, és tiszteljük őt tetteinkkel. De nem beszéltünk arról, hogy örüljünk Istennek vagy gyönyörködjünk Istenben. A kötelességről beszélgettünk. Arról beszéltünk, hogy fel kell venni a keresztedet, és követni Jézust a szenvedés és fájdalom útján. Beszéltünk önmagad megtagadásáról, a test cselekedeteinek lemondásáról és a hit harcának megvívásáról. Sokat beszéltünk a munkáról, és keveset a kegyelemről.
Kulturálisan ennek a megközelítésnek sok értelme volt. A jó jegyek, a kemény munka, az akaraterő, a fegyelem és a kitartás kiskorom óta belém fúródott. Az én kulturális közegemben, ha A-mínuszt kaptál egy teszten, legközelebb keményebben dolgoztál, hogy A-t vagy A-plust szerezz. Megtanítottak annyi időt és energiát fektetni, amennyi a feladat elvégzéséhez szükséges. Nem számított, hogy tetszik-e vagy sem. Ha ki lett osztva, jól kellett csinálnom.
Ez a perspektíva azonban minimálisra csökkentette Isten kegyelmének evangéliumát. Hiányzott belőle a kényszerítő motiváció az engedelmességemhez. Hiányzott belőle az anyag. Lassan kezdtem látni, hogy Isten örömet ad nekünk, ha engedelmeskedünk neki, örömet szerez az istentiszteletben, és kitartó szeretetével és irgalmával megelégít. Örömöm nem jelentéktelen, inkább elengedhetetlen az Istennek tetsző és dicsőítő élethez. Ezért nem csak az a helyes, ha örömet keresünk Istenben; elengedhetetlen, hogy Jézusban találjuk meg lelkünk megelégedését. Vagy másképpen fogalmazva: „Isten akkor dicsõít bennünk a legjobban, amikor a legjobban megelégedünk benne.” Ezért harcolunk az örömért Jézusban.
